Nincs benne semmi első pillantásra, amin megakadna a szem. Magas, nyúlánk alkat, rövid, barna haj, barna szem, borosta hol van, hol nincs. Átlagos külseje, feledhető, beleolvad a környezetbe. Stílusával se igyekszik kitűnni, nem öl bele sok időt és energiát abba, hogy kitalálja, reggelente mit rángasson magára. A kényelmet helyezi előtérbe a divatosság helyett, s jobb szereti a pasztellt a rikító színeknél. Persze, ha az esemény úgy kívánja, hajlandó akár öltönyt is felvenni, de amikor csak teheti, igyekszik kerülni az efféle úri hóbortokat. Jelleme ezzel szemben jóval összetettebb, kevésbé felejthető. Mint sokan mások, hangulatának embere ő is, s bár az évek során meglehetősen jól megtanulta elrejteni, mit is érez valójában, időnként képtelen teljesen a háttérbe szorítani, máskor pedig egyáltalán nem is akar ilyet tenni. Könnyen barátkozik, szívesen vegyül mások közé, lelkesen beszél, akár az időjárásról is, heves gesztikulációval nyomatékosítva szavait. Mégse árul el soha túl sokat, megőrzi a titkokat, legyen szó sajátjáról vagy máséról, ügyel arra mindig, mit ejt ki a száján. Egykor, mikor túl fiatal volt még ahhoz, hogy saját véleménye legyen, egyetértett apja látásmódjával, az utóbbi időben azonban egyre jobban és jobban eltávolodik az eszméktől, amiket képviselnie kellene. Igyekszik megfelelni azonban egyetlen szülőjének, nem akar csalódást okozni neki, nyelvébe harapva mindent megtesz azért, hogy ne mutassa ki nemtetszését és bármilyen nehezére esik is, fizikailag és szellemileg egyaránt, próbál a vadászatban is helyt állni. Hiába nem egyezik véleményük időnként, igyekszik védeni az öccsét és segíteni neki, amiben csak tud vagy amiben hagyja neki. Makacsságát már gyerekként se volt könnyű kezelni és ez csak romlott az eltelt évek alatt. Ha a fejébe vesz valamit, bármilyen ostobaságról legyen is szó, nem tágít, míg saját bőrén nem érzi, pocsék volt az ötlete. Képtelen megülni a fenekén hosszú távon, az unalom a legnagyobb ellensége, nem egyszer fordul elő az is ezért, hogy bajba keveri magát és azt is, aki hajlandó volt vele tartani.

Bármennyire fájjon is beismerni, az évek során Édesanyám emléke lassan, de biztosan halványul el, bármilyen görcsös makacssággal igyekezzek is mélyen elmémbe vésni minden vonását, nevetését, hangjának lágy, megnyugtató lejtését. Tisztában vagyok vele persze, az élet természetes velejárója ez, bármennyire is tiltakozol ellene, agyad kitörli magából a feleslegesnek ítélt képeket, s bármilyen kegyetlen legyen is ez, közéjük tartoznak azok is, akiket elvesztettél.
A kép, amit pénztárcámban őrzök úgy, mintha a világ legnagyobb kincsét óvnám, segít abban ugyan, hogy magam elé tudjam képzelni Őt. Nem ugyanaz azonban egy fotó alapján emlékezni, különösen tudva, ha ez nem lenne, még ennyi se rémlene róla. Lehetne rosszabb is, persze. Örülnöm kéne neki, legalább ennyi itt maradt utána, van, amibe kapaszkodhatok, ha végképp elveszettnek érzem magam, ha nem tudom, hogyan tovább, merre induljak, van, amihez beszélhetek, azt képzelve, itt ül mellettem, teljes életnagyságban, épen és egészségesen.
Egyvalamit azonban biztosan sose fogok elfeledni. Megértő hallgatását, csendes támogatását. Sose beszéltem ugyan kételyeimről neki, nem volt már lehetőségem rá, mégis, mélyen legbelül biztosra veszem, ha igazat nem is adna, megpróbálna elfogadni olyannak, amilyen vagyok.
Persze, talán csak álltatom magam, talán csak ez az, amiben hinni akarok, talán ugyanolyan lenne, mint az öregem, talán hallani se akarna erről az ostobaságról ő se, de nincs már közöttünk többé, képtelen tiltakozni reménykedő gondolataim ellen. Szabadon hihetem hát azt, amit akarok, amitől, ha csak egy hamar elillanó másodpercre is, de jobban érzem magam.


- Agyar? Mármint, a szokottnál hegyesebb szemfog? - értetlenkedőn kerekítem el szemeimet, tökéletesen játszva, halvány sejtelmem sincs róla, miféle plusz kiegészítőről beszél a szemtanú. A szapora bólintás láttán szemöldököm még magasabbra ível, miközben ujjaim között szorongatott ceruzám sebesen jár az ölemben heverő papíron. - Mintha élesre lenne csiszolva? Vagy mintha műfog lenne?  - pillantok fel néhány másodpercnyi csendet követően, felé mutatva félkész művemet, amin épp csak egy kicsit hegyesítettem a telt ajkak között felbukkanó fogakon, hogy még egy vadász számára se jelentse azt, épp egy vámpír portréját nézegeti.
Kegyetlen dolog talán, de ha valami, hát ez az egy dolog szórakoztat a vadász létben, tudni valamit, amit sokan nem és figyelni, miként igyekeznek az általuk birtokolt tudással megmagyarázni, ha olyasmit látnak, amire eddig nem volt még példa. Másképp képtelen vagyok azonban lecsillapítani ok nélküli és jogtalan féltékenységem, mert ők mind úgy élhetik az életüket, ahogy akarják, unalmas, boldog tudatlanságban.


- Cameron, kapd már össze magad- érkezik az elsziszegett parancs jobbról, s bár nem látom a beszélőt, pontosan tudom, ki az, ahogy arckifejezésének elképzelése se jelent nehézséget. Soha nem mondta ki hangosan, de nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy tudjam, nem ilyen fiút képzelt el magának és talán rég kardjába dőlt volna, meglehet, nem csak képletesen, ha nem lenne az öcsém, de idegeinek legnagyobb szerencséjére, van. Én persze nem profitálok sokat a létezéséből, mármint, szeretem, nyilván, mégiscsak a kistestvérem, de egy-két fokkal jobban értékelném, ha hála neki, nekem nem kellene vadászatosdit játszanom. Apát azonban nem hatotta meg soha egyetlen ezzel kapcsolatos érvem se.
- Igyekszek - morranok vissza, némiképp hangosabban, egyből magam elé is képzelve szemforgatását, hogy még azt se vagyok képes megjegyezni, ilyenkor jobb csendben maradni. Pedig megtudom, csak nem érdekel.
Millió, meg egy jobb elfoglaltságot el tudnék képzelni ennél és nem pusztán azért, mert rossz vagyok benne, hanem mert egyszerűen csak nem tartom helyesnek. Határozottan kiállok azon véleményem mellett, persze szigorúan csak magamban, hogy attól még, mert valaki, példának okáért, vérfarkas, egyértelműen rosszabb az embereknél. Nem ezen fog múlni. Aki rossz, az rossz, harapás ide vagy oda.
S hogy miért nem mondtam el ezt apámnak soha? Megtettem. Egyetlen egyszer, de a dühvel kevert csalódott pillantás, amit érte kaptam, sose törlődik ki emlékeim közül és attól kezdve nem hoztam szóba eltérő álláspontomat és igyekeztem megtenni mindent, hogy megfeleljek az elvárásoknak.


A földön térdelve, egész testemben remegve, reszkető karjaimmal igyekezve megtartani elviselhetetlenül soknak tűnő súlyomat, egyszerre próbálok felpillantani a fölém tornyosuló alakra és lesütni szemeimet, mint a gyerekek, akik azt hiszik, ha ők nem látnak téged, te se látod őket. Tervem természetesen nem válik be, s épp csak vissza tudom fogni kitörni vágyó kiáltásomat, ahogy az árnyék felém mozdul.
Lelki szemeim előtt lepereg egész életem, halálom körülményeivel megfűszerezve, sőt, azt is látni vélem, ahogy megsirat a családom. Mert, bármennyire idegesítőnek tartsanak is időnként, biztos vagyok benne, hiányoznék nekik, legalábbis egy ideig, vagy épp egy idő után, ez már igazán nem számít.
Hiábavaló, elvesztegetett érzés csak halálfélelmem, nem tesz ugyanis mást a sötétben épp csak kivehető sziluett, mint felém nyújtja kezét, mit, magamat is meglepve, habozás nélkül fogadok el. Ha eddig nem ölt meg, sőt, az életem mentette meg tulajdonképpen, valószínűleg nem épp egy ilyen teljesen felesleges cselt bevetve próbálja majd véremet ontani.