Ana & Cameron

Laposakat pislogva bámulom a konyhaasztalon trónoló óriási zöld bögrében a lecsapás erejének köszönhetően még finoman hullámzó, a tejtől halványbarna, gőzölgő folyadékot. Ha valamiben, hát abban mindig is jó voltam, hogy a legnagyobb tétovázás közepén is képes voltam csecsemőként végigaludni az éjszakát és valószínűleg egy atomrobbanás se keltene fel, most mégis éberen hánykolódtam órákon át. Pedig igazán semmi okom aggodalmaskodni, legalábbis ebben a reményben ringatom magam, mióta beengedtem a lányt az otthonomba.
Semmit nem tudok róla, még a nevét se, nemhogy azt, merről érkezett, hová tart. Arról is csak kilencven százalékban vagyok meggyőződve, ő volt, aki azon az éjszakán, legnagyobb megrökönyödésemre, megmentett. A maradék tíz százalék azonban könnyedén jelentheti azt, tévedtem. Végtére is a látási viszonyok minimálisak voltak akkor, arról már nem is beszélve, a szemembe csöpögő izzadtság és vér se segített a helyzetemen, könnyen lehet, pusztán csak bele akarom magyarázni, hogy a fáradtan és rémülten bekopogott nőt ismerem. Segíteni akartam neki és talán csak egy indok kellett, miért engedek be egy ismeretlent a házamba, aki akár a torkomat is elvághatná. Nem tette meg, nyilvánvalóan, de ezt valószínűleg csak a szerencsének köszönhetem.
Lopva a háló irányába pillantok, amit habozás nélkül ajánlottam fel neki, bár csupán csak részben előzékenységből. Bármilyen felelőtlen ostobának is tételeznek fel egyesek, bármennyire is hajlamos vagyok először cselekedni és utána gondolkozni, annyi életösztön még bennem is volt, hogy azt a szobát adjam neki, aminek nyikorgó ajtaja felhívhatja figyelmem a mozgolódásra, mindemellett a menekülés lehetőség is meghagyva magamnak így, hogy nem zárkóztam el a bejárattól. Persze, mondhatnád, hogy egyszerűbb lett volna bezárni a hálót és valóban az lenne, ha nem hagytam volna el a kulcsát valamerre, pár nappal az ideköltözésemet követően.
Tekintetem ismét visszafordítom bögrém irányába, ujjaimat a kerámiafül köré fonva, s már épp ajkamhoz emelném, hogy kortyoljak is egyet, mikor felcsendül a háló ajtajának jól ismert fülsértő nyikorgása. Arcomról kételyem utolsó morzsáját is igyekezve eltüntetni, mosolyogva fordulok az érkezőhöz, talpra is küzdve magam közben.
- Kávét? - vonom fel szemöldököm kérdőn, a kancsó felé bökve, némán ajánlva fel a lehetőségét annak, hogy kiszolgálom, ahogy annak is, hogy nyugodtan önthet magának, ha az jobban tetszene neki.
- Jól aludtál? - hülye kérdés, egyértelműen, de hátha mégiscsak kellemesebben telt az éjszakája, mint az enyém.