Édesanyánk halála után engem és az öcsémet egyedül neveltél fel. Nehéz feladat lehetett, ebben egészen biztos vagyok és végtére is jól  csináltad, hiszen felnőttünk mind a ketten. Jó apa vagy, tulajdonképpen, a magad szigorú, félelmet nem ismerő módján.
Pedig valószínűleg nem éppen az a fiú vagyok, akit elképzeltél magadnak. Messze nem vagyok se olyan erős, se olyan határozott, mint te, annyira eltökélt, különösen ami a családi vállalkozásunkat illeti, pedig pláne nem. Kétséget se hagytál azonban afelől, hogy vadásznak akarsz engem is, így összeszorított fogakkal, megerőszakolva saját vágyaimat és elképzeléseimet igyekeztem megadni neked, amire vágytál.
Csodával határos módon sikerült is túlélnem a képzéseket és átmenni a vizsgán, de ettől még jó nem lettem abban, amit csinálok, sőt. Ha nem muszáj, nem is veszek részt a vadászatokon, ha pedig igen, leghátul kullogok, képeket vágok, beszélek és az is előfordult már nem egyszer, hogy el is keveredtem a többiektől teljesen.
Fogalmam sincs, mit gondolsz erről az egészről vagy úgy összességében rólam, mert sose mondasz semmit ilyenkor se, de ne hidd, hogy nem látom a csalódottságot megcsillanni a szemedben, ami szinte megöl minden egyes alkalommal. De mit tehetnék? Ez a legtöbb, amire képes vagyok egy olyan szituációban, amit a hátam közepére se kívánok.
Egyszer próbáltam már beszélni arról neked, milyen negatív érzéseket táplálok a vadászat iránt, hogy véleményem szerint nem minden természetfeletti rossz, de egyetlen pillantással elhallgattattál és azóta nem is merem felhozni a témát. Pedig talán itt lenne az ideje, hogy megtegyem újra, mielőtt végleg tönkretesz engem és a kapcsolatunkat is a némaság.

// A fent leírtakon kívül minden más szabadon alakítható, részemről a pb is javaslat, ha csak ezen múlna, nyugodtan megváltoztathatod, de azért egyeztessünk.  

Siess, nagyon várlak *-*//