A másik lelke mélyére hatoló szürkéskék íriszű szempár, göndör, összevissza álló, gesztenyebarna fürtök, barna szakáll és bajusz, halvány félmosoly. Azt hiszem mondhatjuk, hogy tipikus szépfiú külsővel rendelkezem. Nem tagadom, nem ritka, hogy ki is használom... de miért is ne tenném? Persze nem rontok ajtóstól a házba - legalábbis az esetek többségében nem ez volt a jellemző. Azért ennél még én is több jómodorral rendelkezem. Különben is, nem a külső a lényeg, én pedig igyekszem inkább azt megmutatni, hogy belül milyen vagyok. Emellett pedig igyekszem visszaszorítani a régebbi énemet - az senkinek nem lenne jó, ha ismét előtérbe kerülne. Néhány évvel ezelőtt majdnem elvesztettem az öcsémet, ami szinte teljesen megváltoztatott. Engem és az életemet egyaránt. Addig egy magamnakvaló, egoista személy voltam - majdhogynem azt is lehetne mondani, hogy egy igazi seggfej voltam. Csakhogy ez már a múlté, legalábbis nagyon remélem. Nagyon keményen dolgozok azért, hogy ez az oldalam a múlt ködébe vesszen, de nem tudok kibújni a bőrömből, és sajnos időről időre néha előtérbe kerül, én pedig igyekszem hamar visszatoloncolni a helyére. Ha ez sikerül, akkor megnyugszom, hiszen nem igazán szeretném újra és újra átélni az emlékeket és az akkori érzéseimet. Azóta szinte teljesen önmagam ellentétévé váltam: mindenkinek segítek, akinek és amiben szüksége van rá. Persze én sem vagyok mindenható, de mindent megteszek, hogy segíthessek másoknak. Mind fizikálisan, mind pedig lelkileg. Aztán van, hogy a kettő összemosódik - mint ahogy nálam is, hiszen a képességem segítségével képes vagyok meggyógyítani akár saját magamat, akár másokat. Illetve ha nagyon koncentrálok, akkor még pajzsot is létre tudok hozni a fényből, habár ezzel nem sokat szoktam kísérletezni. A gyógyítással viszont annál inkább, kiváltképp azóta, hogy az öcsém életét is én mentettem meg. A veszély és én gyakorlatilag elválaszthatatlanul össze vagyunk nőve egymással. Öcsém megmentése után valahogy nem tudom kikerülni a veszélyes szituációkat - pedig nekem legyen mondva, én bizony igyekszem. Azt hiszem, erre szokás mondani, hogy nem én keresem a bajt, a baj talál meg engem. Viszont ha teljesen mindegy, mit csinálok, így is - úgy is megtalál a baj, akkor az ember könnyen lesz meggondolatlan. Pontosan ez a helyzet velem is. Nem igazán szoktam gondolkozni, hogy mit kéne csinálni egy - egy helyzetben, vagy ha mégis, akkor már későn. Hát, unatkozni nem unatkozok, az egyszer biztos. Sem én, sem a körülöttem lévők. De nekem legyen mondva, ha én valamit a fejembe veszek, akkor addig nem tágítok, amíg véghez nem viszem amit elterveztem. Bármi áron. Nem, a kitartásomra nem érkezett még panasz - feltéve, ha esetlegesen nem nyomulásként definiáljuk a kitartást. Akkor már lehet, de ebben az esetben sem számottevő.

Fiatalon az ember szereti megmutatni – lehetőleg minél több embernek – hogy mire is képes. Vagy épp hogy mire nem. Igen, nálam pontosan az utóbbi helyzet áll fenn. Nem voltam ám mindig ilyen – ha az évekkel ezelőtti énemmel találkozott volna valaki, aki most is ismer, akkor nem mondta volna meg mi lesz belőlem. Talán még én magam sem mondtam volna meg.
A családunk már generációkra visszamenőleg is a de Bianchi család hű szolgájának mondhatta magát. Így aztán nekem és az öcsémnek nem is volt kérdés, hogy követjük a családi hagyományt és tesszük amit tennünk kell. Vagyis amit épp ránk bíznak elvégzendő feladatként. Mióta elkezdtünk a családnak dolgozni mindig párban voltam az öcsémmel, legalábbis amennyire emlékszem. "Valakinek figyelnie, vigyáznia kell a fiúra!" - mondták. Hát, nagyon úgy néz ki, én lettem az a valaki. Nem bántam, hiszen mindig jó viszonyban voltunk, de attól még nem igazán volt könnyűnek nevezhető a munka. Mert hol könnyű két tizenévesnek azt figyelni egy edzőteremben, hogy éppen milyen titkos üzletek köttethetnek éppen, és ki milyen csempészárut ad a másiknak? Mert szinte biztos, hogy ilyen is van... mindenhol megtalálják a módját az üzletnek. Aki leleményes, annak nem számít sem a hely, sem az idő. Kezdetben nem akartam részt venni a munkákban, nem igazán fűlt hozzá a fogam. Aztán mikor az öcsémet majdnem elvesztettem, akkor valami megváltozott bennem. Azóta nem vagyok az az ember, mint aki voltam.
Rengeteg munkámba, energiámba került ez a változás, testileg és lelkileg egyaránt. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, életem nagy részét az edzés és az edzősködés teszi ki - legalábbis mostmár. Régebben többet törődtem magammal, mint másokkal, aminek persze meg is lett az eredménye. Mára viszont más lettem. Olyannyira, hogy gyakorlatilag száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Az ezidáig mindenkit lenéző, önimádó pasasból az öccse majdnem elvesztése után egy kedves, segítőkész, jószívű valaki lett. Segítek akinek csak tudok, ahogy csak tudok. Nekem is van lelkem, sőt mi több, használni is szoktam. Bármennyire is úgy tűnhet Mattnek, a kollégámnak, hogy nekem csak a testépítés a fontos az életben, semmi más nem számít. Ha valaki, akkor ő igazán tudhatná, hogy ez egyáltalán nem igaz, hiszen ismer, régebben barátok voltunk. Jó, persze, az is igaz, hogy pontosan emiatt ment tönkre a barátságunk: mindketten mást tartottunk fontosnak. Én elindultam egy úton, ő pedig a másik irányba indulva próbálta megtalálni a helyes utat. Meg persze teszi ezt a mai napig is. Nem mondom, hogy nincs igaza, de akkor is... Azért remélem, idővel észhez tér valamelyikünk, és rájövünk, hogy összefogással többre megyünk. Mindketten ugyanazért dolgozunk, akkor miért is vagyunk rosszban tulajdonképpen? Semmi értelme.
A Matt és köztem fennálló feszültséget a főnökünk, Philip igyekszik eloszlatni. Nem tudom, hogy tudatosan csinálja – e, hogy még véletlenül se legyen perlekedés az alkalmazottai között, vagy egyszerűen csak megérzés szintjén működik, de valahogy egyfajta villámhárítóként működik. Néha igazán eldönthetné, hogy mégis melyikünknek van igaza. Vagy ha egyikünknek sem, hát azt is megmondhatja, de nem, ő csak… egyikünk mellé sem áll, és kész. Hát, ő tudja. Jó főnök, törődik az alkalmazottaival, a vendégekkel, de néha nem igazán tudom hová tenni a viselkedését. Mint ahogy a tegnapit sem. Épp az egyik edzésemhez készülök elő, amikor Philip hozzám sétál, és aggodalmas arccal megkérdezi, hogy én is láttam -e valamit. Értetlenkedő arckifejezéssel nézek rá, mert tényleg nem tudom hová tenni a dolgot.
- Jó reggelt, Főnök! Mit kellett volna látnom? Nem látok semmit… jól vagy?
- Felejtsd el, csak keveset aludtam az éjjel… vagy talán túl sokat ittam, de igazából mindegy is!
Hát, a válaszával nem igazán nyugtat meg, az egyszer biztos, de inkább nem mondok semmit, csak még mindig értetlen és egy kicsit aggódó arccal viszonzom az elköszönését, és figyelem, ahogy az irodája felé, én pedig lassan összeszedem magam, hiszen hamarosan kezdődik az edzésem. Épphogy sikerül elkészülnöm már nyílik is az ajtó és egy újabb vendég érkezik. Nem mondom, hogy nem akad meg rajta a szemem, de egyikünk sem ezért van itt. Igyekszem úgy kezelni a lányt, ahogy a többi vendéget is, tehát próbálom nem érzékeltetni vele, hogy valahogy máshogy érzem magam a közelében, még ha csak most találkoztunk is. Azt persze nem tudom, hogy meddig sikerül tartanom magam ahhoz, hogy nem mutatom, érzek valamit a közelében. De persze az is lehet, hogy csak beképzelem magamnak az egészet, és nincs is semmi. Legfeljebb az én részemről - ami azért valljuk be, nem lenne újdonság. Előbb – utóbb úgyis ki fog derülni aminek ki kell derülnie, csak idő kérdése. Én pedig tudok várni. Már csak az a kérdés, hogy érdemes – e.