Mély kék szemek, bájos arc és hosszú sötétbarna fürtök, melyek a hátát nyaldossák. Különleges szépség, ki temérdek álcát visel magán. Kedve - leginkább feladata - szerint váltogatja a szeme és haja színét, tucatnyi parókát és kontaklencsét rejteget az egyik szekrényében. Talán ebből is látszik, hogy milyen okos. Sosem fedi fel igazán a valódi kilétét, így kizárólag az avatottak ismerik. Amint belép valahova hűvös elegancia kíséri fekete pallosként, mintha hozzá tartozna. A mindennapokban legtöbbször így látni - kivéve, mikor dolgozik -. Talán túlságosan sokszor égette meg magát ahhoz, hogy olyan könnyedén nyisson az emberek felé. Olykor arrogáns és hirtelen haragú tud lenni, de ez se több védekezésnél. Hiszen az erejét tudatosan elnyomja magában, hogy ne kelljen használnia azt a mérhetetlen sötétséget. Általában csak magán alkalmazza, ha valahonnan gyorsan el kell tűnnie. Képes lenne kárt tenni bárkiben, ezt megtanulta, mikor 18 évesen majdnem megölte a szüleit. Az életerejükből táplálkozott, az utolsó pillanatban sikerült megállnia, így a kórházban végezték mindannyian. Szülei a sürgősségin élet-halál között lebegve, míg ő intenzíven kimerültség gyanújával. Ezen tudását titkolja, így az erejét is, ám vannak esetek, amikor kénytelen szabadjára engedni a sötétséget. A sors hozta úgy, hogy ezernyi darabra tört, melyről mélyen hallgat.

- Bajban vagyok! - sóhajtok egy nagyot bevallva a csúfos igazságot. Nem így akartam, tényleg! Mégis az események sorozata olyan végkimenetelhez vezetett, aminek eredményeképpen most itt vagyok. Itt állok egy olyan ember előtt, akihez sose akartam jönni, akit a lehető legmesszebb kellene kerülnöm, hiszen tudok a kisstílű üzleteiről. Az utolsó utáni ötletem volt, hogy hozzá fordulok segítségért. Régen jól éltem, egy apró lakásom, amiben tökéletesen és kényelmesen elfértem, jó munkám, amiért a két kezemet össze tehettem, nem egyszerű ilyet találni és barátaim, akikben feltétel nélkül megbízhattam. Az egész talán ott kezdődött, hogy az áldott jó szívemnek köszönhetően segítettem egy barátnak egy kényes pénzügyi helyzetben - persze arról a barátról kiderült, hogy nem is az, de ezt majd később - és kezességet vállaltam a hiteléhez. Az elején minden szépen ment, ő fizetett, míg én éltem a kis életem. Aztán egyik napról a másikra eltűnt és a nyakamba szakadt az egész. Ahhoz, hogy fizetni tudjak plusz órákat vállaltam a melóban, aminek következtében a pihenést vagy alvást csak hírből ismertem. Persze ez az egész ráment a munkámra, aminek következtében kirúgtak arra hivatkozva, hogy túl sok hibát vétettem. Oké, lehet, hogy igazuk volt, de próbálták volna ki egyszer is azt a feszített tempót, amiben én dolgoztam. Szóval most itt vagyok, Ignazia Luciano irodájában ülve és azon gondolkodva, hogy ennek mi lesz a vége. Meg fogom szívni? Naná! Mindenáron szükségem van egy kis pénzre? Hogyne! Valahol úgy gondolom, mégis határtalan szerencsém volt, hogy a nő látott bennem valamit. Vagy csak ennyire szerencsétlennek nézhettem ki, hogy a munka mellé még lakhatást is kaptam az egyik kaszinóban. Összeségében - ha nagyon elrugaszkodunk a tényektől - szerencsém volt, hogy aznap beléptem az irodájába. Azóta eltelt jó pár hónap és én bármilyen munkát elvállalok. Egyszer futár vagyok, másnap dekoratív figyelemelterelő, harmadnap "kém", hogy a hétvégén megint valami más legyek. Több tucatnyi személyazonosságot öltöttem már magamra a cél érdekében. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy megszakítok minden kapcsolatot a legjobb barátnőmmel. Egyik nap még együtt kávéztunk, mire másnap már elfelejtettem neki köszönni, sőt átmentem az út túloldalára. Szemétség a részemről persze, ugyanakkor jobb ez így neki. Így nem tudom bajba sodorni és élheti a gondtalan életét... nélkülem.
Nem én vagyok az egyetlen, akinek van kulcsa a szobámhoz. Kiera kapott tőlem egy másolatot, hogy ha hosszúra nyúlik egy-egy napja vagy ügyfélhez kell mennie, akkor ne kelljen olyan későn haza sétálnia. Valahogy a sors hozott össze minket -talán az, hogy olyan hasonló a helyzetünk -, és az idők folyamán egy erős barátság kovácsolódott közöttünk. A sok rossz közepette mi lányok tartsunk össze. Aztán ott van Ő, akivel pár hete találkoztam az edzőteremben - ahova betévedtem, hogy levezessem a felgyülemlett feszültséget -, valószínű, hogy ott dolgozik. Nem álltam vele szóba, mégis az ott töltött egy óra alatt jó párszor találkozott a tekintetünk. Miért vonzz ennyire az a kék szempár? Úgy vonzz, akár éjjeli pillangókat a fény, mintha Ő lenne azaz apró fénypont, amire tudat alatt mindig is szükségem volt. Nem követhetek el egy újabb hibát, nem lehetnek gyengepontjaim, ahogy neki sincs szüksége egy olyan koloncra a nyakán, mint én. Fogalmam sincs hogyan fogom ezt kivitelezni, mikor ott hever az asztalomon a konditerem bérlete...