Égő parázs a szűrőig szívott dekk végén, harsogó baszdszájba a szélben, fanyar mellékíz az olcsó whisky után... Mind leírhatóak Eric "Rocco" Rowley quintesszenciájaként. Rocco az a fajta, aki előbb oszt ki két monoklit, és csak aztán gondolkodik. Hirtelen, fékezhetetlen természetét apjától örökölte. Bár bátyjai, Dave és Greg sem estek messze a fától, azért ők - anyjukhoz, Valeriehez hasonlóan - megfontoltabbak és tudatosabbak, épp ezért hozzák inkább ők a családi klánt érintő fontosabb döntéseket. Rocco mindig is a gyakorlatias arc volt közülük, ha úgy tetszik, a végrehajtó, akinek sosem volt piszkos munka szétloccsantani egy-egy ellenség agyát, vagy puszta kézzel szarrá verni egy tartozó "ügyfelet". Első ránézésre is tökéletesen megtestesítő a bronxi fenegyerek sztereotípiáját. Magas, vállas termete és kemény pillantása láttán nem sokan kötnének bele az utcán, még akkor sem, ha egyébként ad a megjelenésére. Általában márkás olasz öltönyben vagy minőségi bőrdzsekiben feszít, a láncdohányosként eltöltött évek alatt a dohányfüst gyakorlatilag a második árnyékává vált, és ritka az olyan perc, hogy ne hagyná el a száját a füst mellett egy cifra anyázás, vagy valami válogatott szókincsű beszólás...

Piti dílerként kezdtem, apám jobb kezeként, mint bármelyik leégett bronxi gyerek. Iskola helyett kocsmákban terítettem az árut, és apámnak kémkedtem az asztal alatt arról, ki milyen módon csal a texas hold'emben. Bár sokan lenéznék azt a világot, ahonnan származom, szerintem kibaszott boldog gyerekkorom volt. Ha a bátyáim levetett ruháiban is jártam, este otthon mindig volt meleg étel, és apám a napi kimerítő teendők után is talált rá időt, hogy dörzsöltségre tanítson minket, vagy megtanítson megbütykölni a haverok lepukkant verdáit. Megszállottan rajongott az  oldtimerekért, és addig nem nyughatott, amíg ezt a szenvedélyt a három fiába is beleinjektálta. Így lettem aztán kamaszként a dílerkedés mellett autodidakta autószerelő is. Ezutóbbi kvalitásom egészen jól jött, főleg amikor el kellett dugni egy-egy szállítmányt, mert lesből rajtunk ütöttek a zsaruk. Hamar rájöttem, hogy tudom eltüntetni az anyagot úgy, hogy azt még a nyomozók kopói se találják meg... Mindössze tizenhárom voltam, amikor aztán rájöttem, hogy más trükkökre is hagyatkozhatok, ha el kell rejteni dolgokat mások szeme elől. Egy alkalommal, amikor nem volt elég időnk felkészülni a rajtaütésre, fogalmam sincs, hogyan, de az elmém erejével egy szempillantás alatt úgy lekapcsoltam a villanyt, hogy vaksötét lett... Hiába próbálkoztak aztán elemlámpára váltani a zsaruk, egyiknek sem működött... Persze akkor még fogalmam sem volt arról, minek a birtokában vagyok, és bár később sikerült tudatosan irányítanom a képességem, a mai napig nem vagyok tisztában azzal, hogy "áldott vagyok", vagy hogy mások is élnek hasonló adottságokkal. Ennek ellenére miután apámat egy konkurens dílerbanda lelőtte, és a bátyáimmal megszerveztük a rajtaütést, hidegvérrel éltem velem született képességemmel, hogy megvakítsam a vezetőjüket, aztán szarrá lőjem a mocsokládát...
Mivel a bátyáim elvoltak foglalva saját prédáikkal, a vakítás nem tűnt fel nekik, de az már igen, hogy egyik pillanatról a másikra kiégett az összes világítás az utcán, nehogy bárki lássa a környéken a verdánkat meg a búránkat, mikor menekültünk a mészárlás után... Emlékszem, Dave még rá is kérdezett.
- Hé... mi a fasz volt ez? Elég fura... Mintha valaki direkt meghekkelte volna a lámpákat, nem?
- Ja... így volt... megkértem az egyik haveromat, hogy intézzen egy kis random áramszünetet - vontam vállat lazán, majd az egyik közkedvelt újonc bronxi prostira tereltem a szót.