- A művészetet nem lehet egyszerűen leírni. Mindenkiből más érzéseket vált ki. Sokan rajonganak a tetoválásaimért, mégsem rakatnák magukra és ez így van jól. Remek munkának találják, de nem illik a stílusukhoz, a személyiségükhöz, ellenkezik a vallásukkal, nem ajánlott bizonyos betegségek mellé... és néha egyszerűen csak nem tetszik nekik. Egyiket sem veszem magamra - mert tényleg nincs az a mű, ami mindenkinek tetszik. Van, amit elismernek, hogy gyönyörű és rengeteg munka van benne, de attól még lehet hibás is a szemükben. Michelangelo Dávid szobra erre a legjobb példa, hatalmas márvány és rengeteg aprólékos munkába telt kifaragni, valaki pedig ránéz, és azt látja, aránytalan. Mert tényleg az és egyszerűen mikor egyszer már észrevette, mi nem stimmel, nem tudja nem látni. Ez olyan, mint az a játék, ahol két kép között kell a különbségeket megtalálni. Először az ember nem látja, majd kiszúrja és utána hiába próbálja, nem tud ugyanúgy nézni vissza rá, a szeme mindig a hibához téved először.
- A hírnév csalogató, de két élű fegyver. Amikor mindenki ismer, figyel és várja, mikor lépsz félre, az lelkileg megterhelő. Nem akarok olyan helyzetben lenni, amikor nem sétálhatok szabadon a parkban, nem ülhetek le egy bárban vagy szedhetek fel egy éjszakára valakit. Nem szeretek titkolózni és amelyik vámpír pár évtized alatt nem gyűjt elég pénzt, az valamit rosszul csinál - hogy ezzel gyakorlatilag elismerem, gazdag vagyok? Meglehet, de egyébként is kitalálja, aki jobban rám keres. A munkám nem rossz megélhetés, mellé pedig a festményeimet is veszik, én pedig évszázadok óta vagyok művész. Értékes művek, ékszerek és birtok papírok vannak a tulajdonomban, amelyekből királynőként élhetek, ha azt akarok. Csak nem akarok, mert amint elkényelmesedve hátra dőlök, az életem értelmét veszíti és megszűnik a kreativitásom. Tudom, próbáltam, és egy időre boldog is voltam a feleség szerepében, még a gyermek lehetősége is megfordult a fejünkben. Ő viszont fájdalmasan fiatalon hunyt el, ami véget vetett a dolognak. Véleményem szerint pont azelőtt, hogy elkezdtem volna gyűlölni a tétlenséget...
- Nekem nem probléma, Sebastian - válaszolok neki a szemébe nézve, illedelmes mosollyal, majd hagyom, hogy maga találja meg az általam választott képet. Egy képet, amely egyenesen kikiabál a többi közül a maga összetett és bonyolult szépségével, amiben a sötét és a szépség találkozik, harcol és a maga módján nyer is. Jobban belegondolva, kicsit magamra emlékeztet, kicsit magára az emberre és az életére emlékezteti, részben pedig kritizálja a társadalmat. Vagy csak én érzem ezt és a művésznek ennél sokkal egyszerűbb elképzelései voltak, amikor megfestette. Ebben soha nem leszek biztos...
- A többi sem rossz, az egész alak olyan, amilyennek egy szexdémon megjelenését várná az ember. Azok a kis virágok valahogy mégis számomra megtörik az összképet, gondolkodásra késztetnek... ha ez tetoválás lenne, mindenki szeretné megérinteni. De szerintem sosem lesz az, egy ekkora művet csak elforgatva lehet az emberi testre szerkeszteni - itt nem lehet a kompozíciót össze nyomni, és kell egy bizonyos nagyság, ami láthatóvá és olvashatóvá teszi a vonásokat akkor is, amikor a tetoválás begyógyul és a tinta halványodni kezd. Viszont ha itt végzek, biztosan megpróbálom kideríteni, eladó-e a kép. Szerintem illene a hálószobámba. - Azt hiszem, megyek és szerzek némi barackos süteményt. Hozzak neked is? - pillantok Sebastianra, mert én bizony a kép nézegetése közben megkívántam őket. Normális? Nem tudom, de én se vagyok az...

- Nap kérdése, van negyed órás smink rutinom is. Meg eleve nőből lennék, szeretem a festékeket és van is türelmem hozzájuk - a jó ég tudja, mennyi időt töltöttem már magányos napokon a tükör előtt az ecsetjeim társaságában és próbálkoztam mindenféle stílusokkal. Vannak, amelyek jól állnak nekem, vannak, amelyek nem, és mindenkinek érdemes tudnia, mi a tökéletes számára. A nagy, kerek szemeimmel sokkal elegánsabb az összkép, ha kissé kihúzom a vonalakat és fekete külső keretet kap, amikor pedig kicsit goth stílusú, amit akarok, akkor jöhet mellé a fekete rúzs is. Persze ez nem jelenti, hogy alkalomadtán ne lépnék ki a fekete-fehér skálából, simán használok vérvöröset, barnát, lilát vagy méreg zöldet is. Sőt, volt már, hogy sminkeltem magamra tetoválást is unalomból. Ami pedig jól sikerült, azt még tűvel ki is húztam, a lábamon lévő rózsa például saját kreálmány. A vállamon a minta már kevésbé, bár oda csak két tükörrel tudna az ember saját maga bármit is készíteni és akkor is rizikós a dolog...
- Nőies, vagy csak részletes. A színektől és a határoktól függ, mennyire lesz egy művem lágy vagy durva. És ha a kliens is beleegyezik, láthatja is. Minden engedélyezett tetoválásom fenn van az interneten, több helyen: Instagram, twitter, facebook, néha még youtube videó is készül róla. Itt megtalálja... igen, iróniára mentem rá - teszem hozzá, miközben kissé megmozdulok, előhúzok és átadok Sebastiannak egy névjegy kártyát, rajta a stúdió nevével, címével és persze az elérhetőségeivel, amely ebben az esetben nem csak emailt és telefonszámot takar. Hanem minden közösségi portálon is a "Saint&Sinners of New York" néven működő oldalaimat is. Igen, a stúdióm neve szentek és bűnösök tetováló szalon, és csak kicsit nevetnek jót a nem emberi klienseim, amikor ide belépnek. Hogy honnan jött az egész? Nos, egy paptól. Nem viccelek, mikor még más szalonjában dolgoztam betérő vendégekkel, besétált egy reverendás atya és azt kérte tőlem, tetováljak mindkét lábikrájára. Egy életvidám nőt kért a jobb oldalra angyali mosollyal és kereszttel a nyakában, valamint egy haldokló drogost a másikra. Azt a munkát az életben nem felejtem el, és nem csak azért, mert két napot dolgoztam vele és végig mozdulatlan volt az atya, hanem, mert nagyjából ő volt az első a fajtájából, aki nem próbált közben megtéríteni sem, csak elfogadta, hogy nem érdekel a hit. Tetszett, amit mondott, hogy a szenteknek és a bűnösöknek is jár a döntés joga...
- Mondanám, hogy nem fogom fel, kivel beszélek, de hazugság lenne. Tudom, csak éppen nem érdekel. A hatalomnak számomra nincs szerepe az életben és ezen nem fog változtatni senki. Ugyanígy kimondom, amit gondolok és látok - csak általában valamivel tapintatosabb formában, mint azok az emberek, akiket ugyanezért taplónak gondolnak. Egyszer régen még ennél is sokkal jobb voltam, tudtam kezelni a felsőbb hatalmakat és órákon át játszani a tehetséges élő biodíszletet a beszélgetéseik alatt, de annak a világnak már vége. Azóta elmúlt több mint egy évszázad, sikerült kétszer is szilánkosra törniük az elméket és persze feltalálták a feminizmust is. Ismeretlen helyzetben, ha nem érzem magamat biztonságban, visszasüllyedek a láthatatlanság fátyla mögé, de itt nem akarok és nem fogok. Főleg, mert nincs titkolni valóm és a partneremnek sem ellenem rossz szándékai...
- Nézze, nekem nem kell magyarázkodnia, de ezt a sort inkább ne ismételje meg a fotósok előtt - mert ha én nem hiszem el, aki alig húsz perce ismerem a polgármestert, akkor ezek a fizetett árnyékok, akik ráadásul még minden mozdulatát meg is örökítik közben, kezdve a mikro mozgásokkal, könnyen átláthatnak a hazugságon. Sőt, szerintem már néhánynak le is esett, hogy gondok vannak a paradicsomban, vagy nem lennének ilyen kíváncsiak egy apró lányra, aki a képeket nézegeti elmélyülten. Pechjükre én jobban bánok a kalapommal és gyorsabban forgatom, mint ők a vakut, szóval semmi inkriminálót nem fognak találni erről az oldalról.
- Igazából ezen kívül még egy, három képpel odébb jobbra, a Succubus nevű is tetszik. A koponyából kinövő virágok és a szirmok a szélben, egyszerre hátborzongató és gyönyörű kompozíció... még akkor is, ha nem egy meztelen nő ölében vannak - és valószínűleg ez az a része a festménynek, amelyet a férfiak nagy része utoljára vesz észre. A denevér szárnyak és a női test általában jobban lefoglalja őket, a nő ölében a koponya pedig elég groteszk, hogy ismét a másik oldalt kezdjék tanulmányozni. Hogy ezzel kritizálnám a másik nemet? Nem hiszem, nekem is kellett hozzá néhány perc, hogy mindent lássak ott, mert el kell ismernem, a modell maga gyönyörű és az arca magával ragadott.

- Őszintén? Fogalmam sincs, mi volt az alap, mennyire lett kisimítva a hivatalos kampány képeken a bőre, így azt tudom mondani, amit látok... némi karikás szem, halvány borosta és sokkal több mimikai ránc. Mondjuk az utolsót sosem tartottam hátránynak, nekem két óra sminkelés kell, ha nem akarom, hogy tinédzsernek nézzenek - pedig már a halálomkor sem voltam az, csak nyilván a gének és némi napfény megvonás bejátszott. Meg talán a rizsvíz, amivel mindig nyakon öntöttek. Ma a nők esküsznek a fiatalító hatására, akkoriban büntetés volt. Az arckrémek összetevőiként pedig elég gyakran szerepelt ólom és ecet, amelyek szépen kikészítették a bőrt. Én sosem voltam annyira kedvelt, hogy kapjak belőle és emiatt ma hálás vagyok. A történelem folyamán a legveszélyesebb dolgok a nőkre a gyermek szülés és a betegségek után egyértelműen a különböző szépítő szereik voltak. Sosem vizsgálták, mit tesz velük és a felmerülő bajokat könnyű volt másra fogni. Éljenek az orvosok, akiknek a huszadik század elejéig eszükbe sem jutott, hogy lelki okai is lehetnek valaki rendellenes viselkedésének. Ezek után talán nem is csoda, hogy én jobban élvezem ezt az életet, mint a korábbiakat...
- Nem gond, én a magam részéről értékelem a technika előnyeit és tudom, mennyire megkönnyítette a nem arisztokrata emberek életét az elmúlt évszázadban. Mégis, vele együtt olyasmi tűnt el, amelyet nem lehet már visszahozni - és itt nem csak a festészetre gondolok. A nagy művészek tényleg meghaltak vagy változtattak, nincsenek tanítványaik, akik megtanulhatják az egyedi trükköket és vonásokat, és nincs az a mű kritikus vagy restaurátor, aki képes lenne mindent reprodukálni a semmiből. De a zenében az új hangszerek, a számítógépet segítség olyasmi, ami létre hozta a lehetetlent és a csodát. Régebben egy zeneszerző bele tudta komponálni az ágyú dörgést a művébe és a király előtt bemutatni teljes pompájában, de utána a színházakban erre már nem volt lehetőség, így van olyan szimfónia, amelyet egészében két évszázadon át nem hallottak. A magam részéről tetoválógépek feltalálása előtt esélyt sem kaptam volna, hogy ilyen nagyszerűen alkossak. Egyik oldalról néhány tűvel sokkal tovább tart ennyi mindent megcsinálni, a másikról pedig a mesterek nem tanítottak nőket. Legalábbis azokon a területeken, ahol én tudtam róla, néhány kis szigeten még előfordulnak.
- Cápák, valóban. Pedig igyekszem nem ítélkezni, de a személyes tér hiánya... embert próbáló tud lenni - részemről legalábbis elég volt egyszer már ahhoz, hogy megőrüljek. És ez az előtt volt, hogy egészen apró biztonsági kamerákat kezdtek az emberek feltalálni és elrejteni mások figyelésére. A szolgáló lányok nem tudtak hangtalanul osonni, volt árnyékuk és időnként testi szükségleteik is. Egy megfigyelő rendszer ennél már alaposabb. Ami mellett végképp nem akarom, hogy a cél keresztbe kerüljek.
- Nem az egészet, de a pillangó és angyal szárnyakat biztosan megpróbálom átalakítani tetoválássá. A színeken mindenképp változtatok, a tollakat éjfeketére, a pikkelyeket galaxis mintára. A hát lesz csak a képben és talán kissé grafikusabbá teszem. Talán az is tetoválva lesz, egy hátra forduló rózsafüzér a két lény között a lánc helyén. Ezt biztosan holnap még háromféle képpen le fogom rajzolni és módosítani... A beszélgetésünk sokkal múlékonyabb, igazán élvezem. Ha van ideje, és nem unja, maradjon még - talán mert a politika világában él, de tőle nem érzek semmilyen zavaró ítélkezést vagy ellenszenvet. Lehet, hogy csak nem tart problémásnak és a korábbi kis játékom a kalappal megkímélte jó néhány kellemetlen kérdéstől, de el tudom azt is képzelni, hogy egyszerűen csak cukinak talál. Mert abban biztos vagyok, hogy nem a dögösségi listára kerültem fel, ahhoz kevés a magasságom, a súlyom és úgy egészében bármi domborulatom. Ezekkel nem is próbálkozom. A wicca tetováló nekem tökéletesen megfelel és imádom...
- Azért nyugtasson meg, hogy nem lesz mindjárt a nyakamban egy féltékeny feleség - mert ugyan nem vagyok jó követésében a dolgoknak, de annyit még én is tudok, hogy a legtöbb politikai helyzetben egy feleség hatalmas előny és neki is akadt egy valahol. Akit ma itt eddig nem láttam, de nem is kerestem a terem méhkirálynőjét. Szóval vagy jól rejtőzik, vagy nem is jelent meg...

- Ne tegye, hamar kiábrándul az emberekből az, aki ismeri a gondolataikat - mert a legtöbbeket csak a saját vágyaik érdeklik. Hogy ez mennyire materiális vagy éppen a családra vonatkozó, az változik egyénenként, de attól még ugyanaz marad az alap és kevesen gondolják át, a tetteiknek milyen következményei vannak a környezetük és társaik számára. Egek, aki kicsit jobban megtenné, nem vitázna arról, hogy szelektíven gyűjtse a szemetet és beoltassa a gyerekét a ma már gyógyítható betegségek ellen, ezzel védve az esetleg gyengébb immunrendszerű társait az óvodában. Mikor először rájöttem, hogy vámpírként, ha koncentrálok, hozzá férek a másik fél gondolataihoz, az egész teljesen idegen volt számomra és kíváncsi voltam. Ma már pont az ellenkezőjénél tartok, küzdök kézzel-lábbal az ellen, hogy ismerjem a velem lévő személy belső vitáit. Leszámítva, amikor egyértelműen jeleznek az ösztöneim, hogy valami gond van az illetővel.
- Akkor ezt kifogtam... pedig ebben az évtizedben csak egy tetováló művész lennék - oké, nem ez volt a mai nap legelmésebb hozzászólása a részemről, de nagyon máshol járhattam a legutóbbi politikai kampány idején, ha nem csak az arcát nem ismertem fel, de az sem jutott el hozzám a természetfeletti rádión keresztül, hogy egy vérfarkas az illető. A legszomorúbb az egészben, hogy ez meg sem lep, tekintve, milyen szinten bele tudok merülni a dolgokba. Majdnem sikerült figyelmen kívül hagynom Viktória királynő halálát is, pedig akkor London közepén laktam és napokig mindent és mindenkit gyászöltözet borított. Mondtam már, hogy időnként az agyam kikapcsol és csak a művészetre koncentrál? Nos, akkor is megtette. Meg azóta is ugyanezt csinálja és így hajlamos a számomra nem fontos információkat ki is törölni. Viszont most, a férfi arcába nézve már látom a hasonlóságot a poszterekkel. Halványan. - Valakinek megszaladt a keze a photoshoppal, vagy tényleg ennyire embert próbáló az a munka? - oké, filter kellene a számra most már. Mert végig sem gondoltam a dolgot, csak feltettem a kérdést, ami elsőre az agyamban felmerült. Hupsz. Vagy nem hupsz, tekintve, hogy életemben nem állítottam magamról, normális lennék. Ami azt illeti, a Kattant Vámpír jelzőt vagy százötven éve nem tulajdonította el tőlem senki. És most fel is csillan néhány oka...
A rendőrség viszont lekerülhet a mai program listáról, mert amíg én a képen lévő pillangó lábait nézem és a pezsgőmet iszogatom, felbukkan az egyik titkos ügynök kinézetű egyenjancsi és a mellettem álló Sebastian máris ráküldi a pincérre. Nem mondom, hatásos, már ha nem próbálkozna meg a kétajtós szekrény az ellenkezéssel. Hűű, ha nem lennék ilyen babszem méretű, tuti felhozná azt is, hogy amíg azzal foglalkozik, nem tudja a főnökét védeni. Mintha nem lenne még néhány alak diszkrét távolságban a fotós sorfallal együtt. Szerintem ők már több szerencsével is jártak, mint a vakus mumusok, ami az azonosításomat illeti. Nekik jut egy fekete kalap, de nem férnek hozzá a vendég listához. A biztonságiak igen, és szerintem már tudják, hogy a főmufti mellett álló nagykorú, tetováló művész és ha kicsit is hozzá férnek a magán profilomhoz az instagramon, akkor az is meglesz nekik, hogy nem az esetem. - Nekem nem probléma, de a helyükben figyelnék a telefonjára. Fogadnék Carl-lal egy seggre pacsiban, hogy lesz rajta valami inkrimináló - hééé, attól, hogy nem az esetem, még művész vagyok. Nincs az az öltöny, ami eltitkolná, hogy az a test alatta elmegy anatómiai tanulmánynak is. Nekem meg lehet, be kellene újítani egy hobbit, mert túl sok időm van álmodozni. Vagy a meztelen festmények teszik a teremben, elindítják a gondolataimat kirándulni. - Gondolom már rájött, hogy nem mindig vagyok normális. Művészi őrület, mondhatni. Nyugodtan figyelmeztessen, ha már túl sok... - bár azt nem ígérem, hogy vissza is tudok venni. De hé, ha nincs perverz pincér, akkor nekem sem kell segítség és nem sértődöm meg, ha faképnél hagynak. Igazság szerint már az is meglep, hogy még itt van. Bár... amennyien macska mód dörgölőznek a hatalomhoz, én is inkább az érdekteleneket választom.
- A fényképezés feltalálása után a festmények kevésbé realisztikusak, mert nincs értelme heteket dolgozni valamit, amit a gép percek alatt hoz létre. Aki mégis megteszi, kénytelen változtatni - és én legszívesebben már most rajzolni kezdenék, hogy kitaláljam, miképp lehet ezt a képet egy tetoválássá alakítani. Utána meg találni valakit, aki szívesen magára is varratná. De uralkodom magamon, és az ital ebben a segítségemre van, amit a kezembe nyomnak. Bár csak éppen bele kóstolok, nem akarom egyből lehajtani. Mindig is pehely súly voltam alkohol tekintetében, és túl sok a vaku ahhoz, hogy ne akarjak figyelni magamra. - A fotós cápáknak nincs valami idő határ, ami után kiterelik őket? Mint amikor a koncerteken csak az első három szám alatt készítenek képeket, hogy utána az előadót és a közönséget se zavarja a villogás - na, itt látszik, hogy mennyire nem kedvelem a felhajtást, fogalmam sincs arról, hogyan működik ez a mai világban. Sosem akartam olyan szinten híres lenni, hogy ezért minden mozdulatomat figyelje mindenki és nem is érdekeltek ennyire mások. A magam módján eléggé önző lennék még mindig...

Engem nem kell kétszer kérni, hogy hagyjak békén valakit. Általában egyszer sem, a legkisebb jelére annak, hogy a másik fél kellemetlenül érzi magát, visszavonulót tudok fújni. Most kivételt teszek, mert hiába látom a farkas arcán a kellemetlenséget, mielőtt ügyesen leplezné, nem veszem le róla a kezemet, amíg nem vagyunk biztos távolban a pincértől. Jobb, ha az az alak nem jön rá, már régen lelepleztem és tudom, mit kell tenni a fajtájával. Egek, nem ő az első és nem is az utolsó perverz, akinek tetszik a külsőm és mellé a tény, hogy nem büntethetik meg érte olyan látványosan. Mert elmúltam tizennyolc, technikailag már rá is számolhatok jó kétszáz évet, de attól még nem lesz könnyebb megemésztenie az embereknek, hogy a baba pofihoz és az apró testhez egy huszonhárom éves nő tartozott egykoron is. Az már más ügy, hogy nem szívesen ecsetelem, minek köszönhetem ezt a formámat. Egy olyan országban, ahol még nyáron sem volt túl meleg, a terített asztal ritka madár volt télen, a jól lakott gyermek meg még inkább. Ha ehhez még hozzá adunk némi kényszerített vegetarianizmust, minimális tejtermék bevitellel, D vitamin hiánnyal és sok rizsvízzel, az eredmény egy sápadt, apró és vékony lény lesz, amelyeken még a vámpírrá válás sem változtat. Ellentétben a perverzek iránti megvetésemen, az sokkal erősebbé vált minden évvel, amit leéltem. Emberek, ha csak a felét hallanák annak, amit már vágtak az arcomba "hódolók", ők is erősen elkezdenének a saját nemükhöz vonzódni. És nekik még a gondolatok megismerésének problémája fel sem kell, hogy merüljön az elméjükben...
- Szerintem jól titkolja, emberként előttem sem bukna le. Így viszont... van egy tuti tippem a rendőrség megfelelő osztályának - akik ugyan nem mondom, hogy gyors hívón vannak a telefonomban, de bizony megvan a számuk. Nem egyszer használtam már őket és ők az én képeimet, amikor ki akartak fogni egy pedofilt a tömegben. Lehet, hogy ezt a várost nem a rendőrök és az igazságszolgáltatás irányítják, de egy perverz pincért attól még be tudnak ők is kaszlizni és az ilyen fogás jól néz ki az újraválasztási kampányokban. Rühellem a politikát, de ez nem jelenti, hogy nem értem és tudom, melyik csalit érdemes bevetni. Ha pedig ez nem jön be, van néhány kevésbé pacifista barátom vérszívó körökben is. Egek, én magam rajzolok "térképet" portré formájában az alak felé, hogy biztosan ők kapják el. Ja, már hogy ez nem teljesen egyezik a szelíd természetemmel? Tegyetek panaszt a... valakinél, részemről nincs sok felettem rendelkező prominens személy a városban. Meg ateista is lennék...
- Calliope Selket, röviden Cali, lekötelezettje a lovagiasságért - válaszolok halvány mosollyal a bemutatkozásra, miközben a kezemet az övébe helyezem és hagyom, hogy csókot leheljen rá, ha ragaszkodik hozzá. Alapvetően nem vagyok érintés párti, amikor nem munkáról van szó, de amikor az illem úgy kívánja, eltűröm. És ez lehetőséget ad arra is, hogy kissé előre hajtsam a fejemet, a hajam az arcomba szökjön és a kalap kissé kibillenjen. Szóval mire alig tőlem pár méterre a kamerás eléggé beélesít, belőlem csak egy fekete folt és minimális bőr látszik, semmi olyasmi, amit érdemes lenne képen megörökíteni. Mondtam már, hogy a fényképeket sem szeretem? Ne a testem, a munkám beszéljen helyettem, ha egy esély van rá... - Szívesen megmutatom a festményt, ha közben elmeséli, miért lettem hirtelen ennyire érdekes. Valami felett nyilván elsiklottam magával kapcsolatban, ami nem idegen tőlem, de tippem sincs, mi az - válaszolok neki, miközben látványosan megint igazítok a kalapomon és ezúttal a másik irányból takarom ki az arcomat a fotós elől. Hoppá, nem sajnálom. Ha jó képet akar, kérjen, addig pedig elvezetem Sebastiant a tömegen át az egyik sarok felé, ahol a kép található, hatalmas angyal és pillangó szárnyakkal rendelkező nőről. És néhány farkas fejről...
- Elnézést, nem gondoltam végig minden részletet, mikor kiválasztottam a képet, amely a legjobban megragadott... imádom az angyal szárnyak kapcsolódását a háthoz ezen, hihetetlen valóságos... bár képes lennék ilyet alkotni én is - szakmai irigység és csodálat egyszerre? Igen, létezik és nálam megvan, főleg, mert ezt a fajta olaj festészetet nem gyakoroltam eleget. Rajzolás megy, vízfestékkel is boldogulok és színes tintakövekkel is, de a zene vonzott akkor, amikor népszerű volt a stílus. Most pedig? A műveim halandóak, mert mindet bőrbe vésem és a tulajdonosukkal együtt szállnak majd sírba...

New York a világ egyik legnagyobb városa és hemzseg az élettől. Emberek tucatjai születnek és halnak meg minden percben, milliók élik az életüket a beton dzsungelben és közben próbálnak boldogok lenni. Ez a város olvasztótégelye minden egyes kultúrának és nyelvnek, amellyel a világ szolgálni tud, mert nem kivételezett, mikor be akart fogadni újakat. És még Párizs alapvetően azokat vonzotta, akik a romantikus lelkű bohém művészek útját követték, itt megfér egymás mellett sok világ. Fény és sötétség, élet és halál képviselői, művészek és természettudósok, filozofikusok és pénzügyi szakemberek dolgoznak egymástól méterekre. Főleg, ha az ember csak a felszínt kapargatja és nem próbál alá nézni annak a több rétegnek, amelyekkel az itt lakók megpróbálták elfedni a hibákat és repedéseket. Még én is tudom, hogy ott vannak és erősebbek az egyénnél, aki megpróbál ellenállni neki és talpon maradni. Itt a függetlenség egy vékony mezsgye, és minden döntéseddel kockáztatod, hogy letérsz róla. Épeszű ember, aki tisztában van a valósággal, nem könnyen dönt jó néhány témában. Nos, én nem vagyok ember, már nagyon régóta. Épeszűnek meg már a halálom előtt sem gyakran nevezhettek. A művészet szabadságát viszont kikérem magamnak, és tekintve, milyen kevesek képesek ugyanazt csinálni, mint én, általában meg is tudom tartani. Amíg nem akarok mellé más hatalmat. Még szerencse, hogy én mindig is gyűlöltem azokat, akik a trónon ültek. Amíg alkothatok a szalonomban, a többihez alkalmazkodnom nem nehéz.
Fogalmam sincs, hogy melyik maffia család, vagy egyáltalán az egyik tartozik-e felelősséggel a ma esti kiállításért a Williamsburg hotel nagytermében, de nem is érdekel. Nem megvenni akarom valamelyik alkotást, csak látni őket. A művésznőt elég sokan Roberto Ferri fiatalabb kiadásának tartják és ennek megfelelően nem csak csodálatosak és értékesek a művei, de van bennük valami extra lágyság is, amit a saját szememmel akartam megnézni. A kompozíciók nagy része embereket ábrázol, de valami extra, természetfeletti vonással, amitől viszket a tenyerem. Élőben akarom látni a készítőt, körbe "szaglászni", tudni akarom, mit reagál, ha a valódi természetfeletti jelenik meg és néz körbe. Nem mintha engem olyan gyakran veszélyesnek néznének. Ha fiatal lány vagy és alig éred el a 150 centit cipőben is, elárulhatom neked, esélyed sincs, hogy komolyan vegyenek. És itt már csak úri szeszélynek tűnik számukra a fekete goth boszorkás kinézetem, pedig évek óta főleg ezeket a ruhákat és kiegészítőket hordom. Sőt, az idejét sem tudom, mikor volt utoljára, hogy nem a fekete-fehér-esetleg vörös vonalon belül öltöztem fel. Ma még addig sem jutottam, a ruhám, kiegészítőim, a sminkem és még a kalapom is egyszerűen csak fekete...
Mondanám, hogy hatalmas a tömeg, de valójában egészen kezelhető, talán mert a jegyek limitált számban kerültek csak értékesítésre és nekem is meg kellett mozgatnom néhány szálat, hogy szerezzek egyet. Mázli, hogy az egyik kedvenc kuncsaftom nagy rajongó és mikor megtudta, hogy tetoválásba akarnám rejteni, elsőbbségért cserébe bejuttatott. Ilyenkor jó, ha hisznek benned és a tehetségedben. Amikért én keményen meg is dolgoztam, hiszen soha nem fogok elég idősnek kinézni ahhoz, hogy mondhassam, igen, van tíz év tapasztalatom és sok mindent csináltam már. És ami azt illeti, nem csak ott ütközöm falakba.
- Már elnézést, de nem játszottuk el ezt egy pohárral korábban is? Vagyok 21, papírt is mutattam róla... - nézek egyenesen az egyenruhás pincér szemébe, akinél egy tálca mimóza koktél van összesen. Tudom, tudom, nem túl jó ötlet nyilvánosan erőt demonstrálni, és nem is használni akartam eddig, de ez itt alaposan kiüti a creep faktoromat. A szemeit ugyan uralja nagyjából, meg a képeket néztem, így nem figyeltem rá eddig jobban, de most... a hátamon is fut a hideg tőle. Szóval tudnom kell, hogy mit látott eddig és mire kíváncsi. Valahogy a vérem is megfagy a gondolattól, hogy tudja a címemet. És a gondolatai között ott is van a válasz, nem, nem tudta megnézni korábban, megzavarta a nevem, és most tudni akarja. Csak még nem tudom, miért, ahhoz mélyebbre kell másznom. Vagyis kellene, ha nem zökkentene ki valaki hangja a fülem mellett, amitől össze rezzenek. Majd az illatot megérezve egy igencsak jól begyakorolt, hamis mosoly kúszik a számra és az illető felé fordulok. - Oh, hát itt vagy, már azt hittem, kerülsz engem! Muszáj látnod a pillangólányt! - fogok meg egy poharat a pincér tálcájáról és ragadok karon egy idegen farkast, hátat fordítva a többi alkoholnak. A pincér figyel, érzem a hátamon a tekintetét, így közelebb lépek a férfihoz, majdnem hozzá bújva, mintha ismerném és nem jönnék zavarba az intim távolságtól. A szemeim pedig közben ezerrel jelzik neki, csak játsszon rá egy picit, utána elengedem. Pontosan akkor, mikor hallom a távolodó cipőket és elmászik a nyakamból az érzés, hogy figyelnek, megszakítom a testi kontaktust és hátra is lépek tőle. Még az italomba is bele iszom, hátha segít az idegeimen. - Elnézést a közjátékért és köszönöm, hogy nem szólt semmit... Annak a pincérnek... nem törvényesek a hajlamai - suttogom csendesen és legszívesebben most azonnal fertőtleníteném magamat. Hirtelen túl éles akar lenni minden, mindenki. Így inkább a vérfarkasra összpontosítok, akit magammal rángattam. Neki valószínűleg nem kell elmagyaráznom, miért és honnan tudom ezt...