tejszín és méz

Hogy vagy, drágám? Volt idő, főleg az elején, amikor komolyan hittem, hogy az vagyok, drágaság, akit ez a karizmatikus férfi óvni és szeretni akar, és nem csak birtokolni, mintha nem lennék egyéb, csak egy kézzel faragott asztal, aminek a létezése olyan természetes, mire menne akármelyik ház asztal nélkül, és mégis megéri megmutatni, a vendégek csodálkozva, irigységgel vegyes elismeréssel megszemlélhetik, és az árát senki nem kérdezi, hiszen mind tudják, hogy drágább ez annál, mint amit bármelyikük is hajlandó lenne megfizetni. Én azt gondoltam, Cesare igenis kész megfizetni értem, bármennyit mondok is az árverésen, nem lesz neki semmi sem túl drága, nem vonja majd fel a szemöldökét kétkedve, biztos vagy benne, drágám, hogy megérsz ennyit?, hanem csak perkál majd, hogy a szenvedély hevében egyikünk se bánjon meg semmit.

Mekkorát tévedtem.

És Queens! Összeszorul a gyomrom, miközben nagyot kortyolok a narancsléből, csak úgy, az íze végett, mert lenyelni már nincs kedvem. Legszívesebben visszaköpném a pohárba, de az elég egyértelmű lenne, nem igaz? Én pedig, aki minden pillanatban készen kell álljak a vadász szemébe nézni, nem mutathatok félelmet, nem tehetem nyilvánvalóvá, hogy már egy ideje tartok ettől a kérdéstől. Vajon ennyire átlátszó lennék? Ugyan, drágám, ugyan.
- Koszos és zsúfolt - vállat vonok, a vajazókés után nyúlok, hogy megkenjek egy újabb pirítóst. - Jólesik, hogy érdeklődsz. Eddig azt hittem, nem igazán érdekelnek téged a projektjeim - jegyzem meg elmosolyodva, mielőtt a kenyérbe harapnék, ropog a fogam alatt. Ráérősen rágok. A fedősztorim az volt, hogy egy queensi múzeum vezetőségének segítek pénzügyi kérdésekben, jó mellékes időtöltés a D'Ambrosio család számláinak rendezgetése közben, ráadásul kellően karitatív ahhoz, hogy Cesare-ra is jó fényt vessen. Erre nem lehetett panasz. - Egyszer eljöhetnél megnézni az új tárlatot. A tálib merényletek áldozatainak emlékére installálták. Jól sikerült. - Szalvétába törlöm a számat, és elképzelem, ahogy testőri kíséret nélkül, majdhogynem inkognitóban lézengünk, kéz a kézben a hatalmas molinók és kollázsok között, hogy olyan könnyedek és érinthetetlenek leszünk, mint amilyennek az esküvőnk napján képzeltem magunkat. Epét érzek a számban, leverem az ujjaimról a pirítós morzsáit. - Romantikus lenne.

Cesare D'Ambrosio felhasználónak tetszik ez a poszt

my beloved wife, Moira

it's sick, but who could ever predict, we'd be doin' the same shit - - - - - - - - - - - - - -

Furcsa, hogyan változnak meg az emberek egymás mellett. Igaz ez, mindenkire, aki a környezetében van, ami nem csoda, hiszen mindig is hajlamos volt passzív agresszív lenni - egy darabig, mindenképpen -, de valahogy sosem gondolt igazán bele, hogy milyen hatással lesz ez a remekbe szabott házasságával. Tudja, miért választott Téged; számtalan racionális indokot fel tud sorolni, ami alátámasztja, miért vett el egy tőle jóval fiatalabb nőt, mi volt az, ami vonzotta benne, mivel tudta elsőre meggyőzni a szőkeség, hogy alkalmas lenne a feleség címére. Ezeket most is látja benned, amikor rád néz: gyönyörű, feszes, erős, gyilkos. Persze nem szó szerint, de Cesare tisztában van vele, hogy minden értelemben halálos tudnál lenni, ha igazán akarnád. Ez volt az első számú indok, amikor melletted döntött. A gyerekei anyja nem volt elég erős - persze józan ésszel a férfi is tudja, hogy a rák olyasvalami, amihez nem elég erősnek lenni, ám ettől függetlenül ezt akarta kompenzálni veled. Most meg, szinte nevetséges, mennyire nem bírjátok elviselni egymást, mennyire érződik a levegőben, hogy megfojtanátok egymást, puszta kézzel zúzná össze a kecses női testet, ha nem lenne sokkal égetőbb és fontosabb dolga. Ha jobban zavarná a tény, hogy nem vagy hűséges a házasság szent kötelékében (ha tudná, kivel csalod meg).

Amikor a szobalány felé fordul, csak int, nem kér semmit sem, mindene megvan ebben a pillanatban, az egyetlen dolog, amit hiányol az egyedüllét, kettesben a drága feleségével, ami olyan ritkán adatik meg - semmi romantikus: nem végtelen szerelmében vett el, és ha ez nem volt nyilvánvaló, hát sajnálja, de nem kér bocsánatot, sosem kér bocsánatot, az a gyengék műfaja szerinte. Most mégis kettesben akar lenni veled, ezért szervezte úgy a reggelit, hogy a gyerekei ne legyenek jelen.
- Hogy vagy, drágám? - kérdezi jól leplezett feszültséggel a hangjában, kipillantva az újság mögül. Cesare régimódi, hiába is van ott az asztalon a legújabb szériás csúcsmobil, a reggeli újságolvasás olyasfajta megszokás, amit nem tud elengedni. - Milyen Queens mostanság? - a kérdés még mindig szinte kedves, miközben akkurátusan hajtja élére a lepedőnyi papírlapokat, hogy aztán félretegye, tekintetét Rád függesztve, a szék karfáján pedig megtámassza a kezét, ujjaival pedig az állát. Kék íriszei sötétebbek a szokásosnál, pillantása pedig szinte ledöf téged - ismerheted már annyira, hogy nincs értelme hazudnod.

• • •

Moira D'Ambrosio felhasználónak tetszik ez a poszt

Azt álmodtam, hogy kiloccsantom Cesare agyát a Milánóból hozatott, kézzel faragott étkezőasztalra, a nappaliból Mozart negyvenedik szimfóniája szűrődik be, én pedig török cigarettára gyújtok, hogy valami elnyomja az egy hajtásra lehúzott narancslé édeskés ízét a nyelvemen. Álmomban ez olyan békés, olyan kényelmes volt, kedvtelve nézegettem a férjem elsimult vonásait, a szemöldöke enyhe döbbenetet tükrözött, mintha nem számított volna arra, hogy a kis kurva, akit csak a műsor kedvéért tart, tudja, hogyan kell meghúzni a ravaszt, tudja, milyen hangot ad a fegyver, mikor elsütik, és nem remeg meg egy pillanatra sem, mielőtt célba venné a vadászt, aki e percben, milyen kibaszott mókás, maga a vad. Semmi egyéb. Csak egy kiszolgáltatott állat. A bárány, aki elnémul nyírója előtt. Cesare biztos megdöbbenne, ha tudná, hogy még olvasni, sőt, liturgikus szövegeket olvasni is tudok.

Én, a kis hülye kurva.

Elnyomok egy ásítást, megvajazom a pirítósomat, undorító, ahogy egyébként ropog a fogam alatt, de amíg részt kell vennem ebben a reggeli színjátékban, nem merem elengedni magam. Ha nem ülne itt velem szemközt a férjem, valószínűleg szalonnás tojást ennék, rengeteg szalonnával, mellé csokis brioche-t, almabort innék hozzá, feltenném a lábam az asztalra, és magasról leszarnám az elvárásait, a képet, amit magában őrizhet rólam. De semmi kedvem meddő veszekedésbe bonyolódni már kora reggel, mielőtt mindketten mennénk a dolgunkra, hogy egészen késő estig ne fussunk össze újra. Felpillantok. Nem ártana néhány új függöny, menthetetlenül meguntam a mostaniakat, nem is illenek kifejezetten az új asztalhoz. Végigsimítok a fán, a kézzel faragott, aprólékos részleteken. Mahagóni. Úgy felgyújtanám!
De ma semmi ilyesmit nem tervezek.
- Parancsol még valamit, asszonyom? - Betty, a szobalányunk, a széles csípőjével és az én ízlésemnek túlságosan nagy melleivel, várakozóan fordul felém.
- Narancslevet - felé tartom a poharamat, ő tölt, intek és elsiet a konyha irányába. Magunk vagyunk. Hurrá.

Cesare D'Ambrosio felhasználónak tetszik ez a poszt